**A boldogtalanság természetéről: miért nem hiba, hanem maga a rendszer – George Loewenstein könyve nyomán**
A Vox Future Perfect rovatának vezető riportere, aki többek között a lakhatás, a közlekedés, a városok, a gyári állattartás és állatjogok, valamint a meta-tudomány és az élelmiszer-jövő témáival foglalkozik, arra a kérdésre keresi a választ, mit taníthat nekünk egy közgazdász a boldogtalanságról. Ezt a kérdést tartotta szem előtt, amikor elolvasta George Loewenstein, a neves kutató új könyvét, amelynek címe „The Opposite of Happiness: How Bad Feelings Make and Break Us” (A boldogság ellentéte: hogyan formálnak és törnek meg minket a rossz érzések). A terület nem éppen arról híres, hogy jól bánna az emberi érzelmekkel, de Loewenstein a viselkedési közgazdaságtan egyik társalapítója – azé az altudományé, amely azt vizsgálja, milyen sokféle módon térnek el az emberek a tökéletesen racionális szereplő ideáljától. Pályafutását annak szentelte, hogy feltárja, miként alakítja pszichológia és érzelem az ítéleteinket, legújabb könyve pedig átfogó képet ad arról, hogyan strukturálja a szenvedés az emberi életet. Ez elsőre nagyon komornak hangozhat, mintha egy szórakoztató olvasmány ellentéte lenne, a könyv azonban nem nyomasztó – frissítő, hasznos és akár vigasztaló lencsét kínál arra, mit is jelent élni. A mű a szerző saját életének mély szenvedéssel teli időszakából született, amikor – mint írja – „folyamatosan az öngyilkosságra gondolt”; egy interjúban úgy fogalmazott, a megírás „némi ezüst bélés volt a saját nyomorúságához”.
Loewenstein szavaival a könyv nem önsegítő kötet, számára a megértés maga a jutalom. Bár határozottan elutasítja, hogy életvezetési tanácsokat osszon, a szerző szerint a mű mégis sok mindent kínál ahhoz, hogy bölcsebben éljünk, kicsit kevésbé hadban állva az érzelmeinkkel. „A nyomorúság elkerülhetetlen – írja Loewenstein. – Nem valamilyen meghibásodás vagy hiba a rendszerben. Maga a rendszer.” A negatív érzelmek „erősebbek, tartósabbak és áthatóbbak, mint a pozitívak”, mert az éhség, a fájdalom, a harag és a magány révén az evolúció arra ösztönzött minket, hogy megtegyük a túléléshez és génjeink továbbadásához szükséges dolgokat – még ha ezek ma már gyakran nem is illenek a modern körülményeinkhez. Az a felismerés, hogy az elégedetlenség az emberi létbe szőtt, persze évezredek óta ismert, elég csak a buddhizmus négy nemes igazságára gondolni; maga a közgazdaságtan atyja, Adam Smith is megfigyelte, hogy az emberek keményen dolgoznak a gazdagságért, hogy aztán rájöjjenek: az eredmény nem kínál maradandó elégedettséget. „Ez a csalódás az, ami mozgásban tartja az emberiség szorgalmát” – írta Smith az erkölcsi érzelmek elméletében, hozzátéve, hogy ez késztette az embereket a föld művelésére, házak építésére, városok és nemzetek alapítására, valamint minden tudomány és művészet feltalálására és fejlesztésére. Loewenstein ezt a megértést a modern pszichológia nyelvére fordítja, és az amerikai életet ma átható szorongás és boldogtalanság hullámához szól – miközben arra a régóta nyitott kérdésre is rámutat, mi is voltaképpen az emberi haladás és jólét célja.
A legtöbbünknek különösen hasznos lehet a negatív „metaérzelmek” fogalma, vagyis azok az ítélkező érzések, amelyeket a saját negatív érzéseinkről táplálunk. „Sok nyomorúságunk középpontjában nem az áll, hogy rosszul érezzük magunkat, hanem az a hit, hogy másképp kellene éreznünk” – írja a szerző, és ez a mondat azonnal igaznak tűnt a riporter számára is: már az is könnyít a terhen, ha beismerjük magunknak, hogy nem nagy ügy, ha borzasztóan érezzük magunkat a munkahelyi stressztől, a macskánk romló egészségétől vagy bármi mástól, ami épp nyomaszt. Mi lenne, ha tényleg megpróbálnánk kajánul elfogadni azt a valóságot, hogy teljesen normális, ha az élet néha szörnyű? A jutalom talán nem is a boldogság lenne – ami egyébként is mulandó és rosszul értett állapot, mutat rá Loewenstein –, hanem egy kicsit kevesebb nyomorúság. Az interjúban a szerző – akit a riporter szelíd, halványan melankolikus lényként ír le, aki meglepően nagylelkű érdeklődést mutatott a kérdező saját életének dilemmái iránt – többek között arról beszél, hogy az amerikaiak boldogtalanok, és hogy a könyve mit adhat ehhez a diskurzushoz: szerinte a mentális egészség romlásának egyik oka a közösségi média, amely felerősíti az irigységhez és az önbecsülés elvesztéséhez vezető társas összehasonlításokat. A gondot kétféleképpen látja: egyrészt kibillent az evolúciós környezetünk és a modern világ között, másrészt a kapitalista gazdaságban – különösen az internet korában – számtalan szereplő próbálja kihasználni az evolúciós programozásunkat a saját, nem pedig a mi javunkra. A „nyomorúság maga a rendszer” tézisét árnyalja: nem arról van szó, hogy ez lenne a „gyári beállításunk”, hiszen az emberek kiindulópontja különbözik, és vannak boldog emberek is – ő maga például alapvetően borúlátó, természetes állapota valamivel a nulla alatt van –, de nagyon kevesen vannak, akik ne tapasztalnák meg gyakran és intenzíven a boldogtalanság valamilyen formáját.
A negatív érzelmek evolúciós funkciója többnyire nyilvánvaló, a boldogságé viszont homályos, és a nyomorúság annyira domináns, hogy elég egy kis negatív érzelem, hogy eltörölje a pozitívat: egy elegáns étteremben eltöltött vacsora során egy meggondolatlan mondat után már nem is érezzük az ízeket. Paul Rozin „csótány-effektusként” írta le ezt: ha egy kancsó finom francia borba ejtünk egy csótányt, nem isszuk meg a bort, ám ha egy csótányra öntünk annyi bort, amennyit csak akarunk, a csótányt akkor sem esszük meg. A legerősebb pozitív érzelmek egyike a megkönnyebbülés – ami nem véletlen, hiszen ez a negatív érzelmektől való megszabadulás. A nyomorúságot felfoghatjuk botként, amely arra késztet, hogy megtegyük, amit az evolúció jónak tartott számunkra: közvetlen, és pontosan tudjuk, mit mond – ha éhesek vagyunk, enni kell, ha fáj valamink, sérültünk vagyunk, tennünk kell valamit. A sárgarépa, azaz a pozitív érzelem más: előre kell gondolkodnunk, hogy „ha ezt tenném, akkor pozitív érzelmet éreznék”, ami másodrendű gondolkodást igényel. Az evolúció valószínűleg nagyon gyorsan – talán még az egysejtű őslények korában – rájött, hogy a bot sokkal jobb eszköz arra, hogy egy organizmus megtegye, amit kell, mint a sárgarépa. Arra a kérdésre, mennyire biztos abban, hogy a negatív érzelmek pszichológiájáról szóló bizonyítékok az egész emberiségre általánosíthatók, és nem kulturálisan torzítottak, Loewenstein azt válaszolja: az érzelemkutatók kultúrákon átívelően ugyanazokat az alapérzelmeket figyelik meg nagyon széles körben; ami kultúránként változik, az az, mi váltja ki az érzelmeket – például a szégyen esetében, ami nálunk nem szégyenletes, máshol nagyon is az lehet, és fordítva. Sok ilyen érzelem öntudatos érzelem, amely ahhoz kapcsolódik, hogyan értelmezzük a világot, és hogy megfelelünk-e valamilyen mércének, amelyet gyakran a kultúrából, a vallásból merítünk – maguk az érzelmek azonban szerinte nem univerzálisak, de közel ahhoz; a tizenkét negatív érzelem, amelyről ír, gyakorlatilag minden kultúrában megnyilvánul, a nyugati civilizációtól alig érintett közösségektől a fejlett gazdaságokig. A könyv egy másik időszerű szálon is párbeszédet folytat azzal az elképzeléssel, hogy az amerikai kultúra maladaptív módon intoleránssá vált a hétköznapi negatív érzelmekkel szemben – Suzanne O’Sullivan nemrég megjelent könyve, a „The Age of Diagnosis” például a diagnózisok iránti megszállottságunkat vizsgálja, és hogy ez miként tehet hajlamossá bennünket azt hinni, hogy ha rosszul érezzük magunkat, az valami orvosi rendellenesség jele. Loewenstein szerint feltűnő, hogy szinte minden fiatal, akivel találkozik, a terapeutájáról beszél, sokan a szedett gyógyszerekről is, és a szorongást meg a depressziót szinte egyetlen szóként emlegetik, míg az ő nemzedékében ez a kettő teljesen különböző dolog volt. Jónak tartja, hogy a fiatalabb generációk nyíltabban beszélnek ezekről és segítséget kérnek, de bizonyos fokig aggódik a patologizálás miatt – szerinte túl sok az önfókusz –, és amiatt is, hogy ha valaki gyógyszerekkel kezeli a mentális egészségének problémáit, csökken a motivációja kitalálni, hogyan rendezze át az életét, hogy jobban érezze magát; ugyanakkor nem akar dinoszaurusznak hangzani. Arra a felvetésre, hogy egyesek – erős utilitarista filozófiával – úgy gondolhatják, ha az életünkben több a negatív, mint a pozitív érzelem, akkor nem is érdemes élni, Loewenstein a metaérzelmekről beszél: ezek az érzelmekről alkotott érzelmek, melyek legjobb példája az irigység – szinte mindenkinek vannak barátai, akikre irigy, mégis a barátai maradnak, ám úgy érezheti, nem illik irigyelnie őket, és bűntudatot érez, ami már metaérzelem –, de léteznek metaérzelmek az érzelem hiányára is, például amikor valakivel valami rossz történik, vagy meghal, és nem érezzük magunkat eléggé rosszul, ezért bűntudatot érzünk, amiért nem gyászolunk. Szerinte a boldogságra irányuló társadalmi összpontosítás egyfajta meta-metaérzelmet hoz létre: azt hisszük, boldognak kellene lennünk, majd szégyelljük és bűntudattal viseltetünk amiatt, hogy nem vagyunk azok – mintha kudarcot vallottunk volna –, és ez még egy mélységi szinttel növeli a nyomorúságunkat, így bizonyos értelemben felszabadító lehet megérteni, hogy a nyomorúság állandó eleme az emberi létezésnek. Könyvét „militáns módon önsegítés-ellenesnek” nevezi, ugyanakkor nem tartja depressziós olvasmánynak, és írás közben sem érezte különösen nyomasztónak, bár néhány történet, amelyet feldolgozott, felkavaró volt.
Arra a kérdésre, hogy a társadalmi és gazdasági fejlődés jobbá tette-e pszichológiailag az emberiséget, Loewenstein azt válaszolja: „Nem hiszem, hogy a társadalmi fejlődés boldogabbá tesz minket, de azt igen, hogy bizonyos fajtái kevésbé nyomorulttá tehetnek.” Hozzáteszi: „Sok ember ebben az országban hatalmas pénzügyi szorongással küzd. Adósságban vannak, például hitelkártya- vagy diákhitel-adósságban. Ez nemcsak napról napra tesz boldogtalanná, hanem tönkreteszi a kapcsolatokat, és sokkal nehezebbé teszi a szülői szerepet. És szerintem a legmagasabb boldogságmutatókkal – amit ugyanúgy értelmezhetünk a legalacsonyabb nyomorúságszintként is – rendelkező társadalmak az olyanok, mint a skandináv országok, amelyeknek nagyon erős a szociális védőhálójuk.” Szerinte talán a közpolitika központi célja kellene hogy legyen a különféle nyomorúságok enyhítése, és mivel a világ egyik leggazdagabb országában élünk, ez hatalmunkban állna – a társadalmi vagyon felhasználására vannak jó módok és borzalmasak, és hajlamosak vagyunk a borzalmasak felé tévedni. Arra a kérdésre, mit kezdjenek az emberek azzal, amit a könyv bemutat, a szerző azt válaszolja, leginkább azt szeretné, ha az olvasók belátásra tennének szert – saját negatív érzéseikbe, saját nyomorúságuk fajtáiba és mások negatív érzelmeibe –, mert számára a belátás önmagában értékes; szomorú regényeket sem azért olvas, mert boldoggá teszik, hanem mert úgy érzi, belátást nyer általuk az emberekbe és a világba – Tess of the d’Urbervilles a legszomorúbb könyv, amit el lehet képzelni, mégis nagyon jelentőségteljes olvasmány, és az ember úgy érzi, más ember lett utána. Mivel szeret regényeket olvasni, de fikcióíróként nincs tehetsége, ez a könyv afféle helyettesítő volt számára: regényírás helyett ezt írta meg. Szerinte az önsegítés hiánya néhányakat az őrületbe kerget: egy podcastban a műsorvezető folyton arról kérdezte, hogyan javítja meg az életét a könyv elolvasása, ő pedig ismételgette, hogy ez nem önsegítő könyv; nagyon szkeptikus az önsegítő előadásokkal és könyvekkel szemben, és tudja, hogy bizonyos dolgokat „illik” tenni a jóérzés érdekében – például reggel három hálás dologra gondolni –, és talán boldogabb is lenne tőle, de soha nem tudta rávenni magát. Ugyanakkor a riporter szerint mégis vannak olyan meglátásai, amelyeket az emberek alkalmazhatnának az életükben – például hogy a boldogság vagy az értelem szándékos hajszolása nem igazán működik, és hogy az értelem gyakran előre nem látható, spontán pillanatokban talál ránk; ez egyrészt bizonyos véletlenszerűséget implikál, másrészt előre jelezhetjük, hogy bizonyos helyzetekben nagyobb valószínűséggel érzünk majd mély értelmet, és többet helyezkedhetünk ezekbe a helyzetekbe, például úgy dönthetünk, hogy egy hétköznap estén is társaságba megyünk. Loewenstein szerint az élet jó dolgai gyakran egyszerűen meglepőek, és néha rugdalózva, sikoltozva kell belerángatni magunkat olyasmikbe, amelyek végül a leginkább beteljesítő dolgokká válnak – a szülői lét nagy része éppen abból áll, hogy rábírjuk a gyerekeket olyasmire, amit nem akarnak megtenni, miközben meg vagyunk győződve róla, hogy ha elkezdenék, imádnák. Adam Smith nyomán a szerző amellett érvel, hogy az emberek folyamatosan a következő dolog elérésére törekszenek, mert azt képzelik, az majd kielégíti őket, pedig soha nem teszi – és ez a hasznos illúzió az, ami városokat építtet velünk, betegségeket gyógyíttat és minden egyebet. A láthatatlan kézről ismert Smith valójában nem hitte, hogy az emberek a saját személyes érdeküket hajszolják: úgy vélte, az az illúzió vezérli őket, hogy a következő fizetésemelés, a következő teljesítmény boldogságot hoz, pedig soha nem teszi – Loewenstein szerint csodálatos ez az ellentmondás a láthatatlan kéz hagyományos értelmezése és aközött, amit Smith valójában vallott. A civilizációt tehát ez a soha fel nem oldódó elégedetlenség hajtja, ám a könyv tanulsága korántsem az, hogy úgyis mindig visszatérünk a nyomorúsághoz, ezért nincs értelme bármit is tenni: a nyomorúság jó okokból fejlődött ki, és az egész értelme éppen az, hogy cselekedjünk a csökkentése érdekében – mert ki akar nyomorult lenni?
Ez a cikk a Neural News AI (V1) verziójával készült.
Forrás: https://www.vox.com/future-perfect/505391/opposite-of-happiness-loewenstein.
A képet K. Mitch Hodge készítette, mely az Unsplash-on található.
