Az epilepszia kezelésének története során számos különös és megrázó módszer látott napvilágot, amelyek közül kiemelkedik az ókori rómaiak gladiátorvérrel kapcsolatos hiedelme. Az epilepsziás agy működése alapvetően tér el az egészségesétől: míg az egészséges idegsejtek szabályos, kiszámítható ritmusban tüzelnek, addig az epilepsziás agyban ez a szabályos működés hirtelen elektrokémiai viharokká alakulhat, amelyek zavartságot és akaratlan izomrángásokat okoznak. Ezeket a rohamokat az emberiség történelme során különböző módokon értelmezték – egyes kultúrák vallási bűn következményeként, mások isteni beavatkozásként vagy a szentség jelként tekintettek rájuk –, az ókori rómaiak pedig fertőző betegségnek tartották, amelyet gonosz szellemek vagy démoni megszállottság okoz, és amelyre egyetlen gyógymódot ismertek: a gladiátor vérét.
A gladiátorvérrel való kezelés gyökerei mélyebbre nyúlnak vissza, mint Róma: az ókori Görögországban, Egyiptomban és Mezopotámiában is alkalmaztak emberi vért az epilepszia ellen, de a rómaiak voltak az elsők, akik éppen a harcosok vérében látták a gyógyulás kulcsát. Időszámításunk szerinti 40 körül jelent meg először az a javaslat, miszerint a betegnek „egy gladiátor torkából származó forró vért” kell innia, és a következő ötszáz évben az orvosok különféle módszerekkel kísérleteztek: napi három kanállal harminc napon át, közvetlenül a vérző sebből szívva, vagy akár egy csészét megtöltve a leölt harcos vérzéscsöpjeivel. A hatodik században egy orvos olyan eljárást írt le, amely során egy kardforgató vérébe mártott rongyot elégetett, majd a hamut borral keverte össze, és hét adag elfogyasztásával ígérte a beteg megszabadítását az epilepsziától.
A gladiátorvér évszázadokon át tartó népszerűsége ritka jelenség a gyógyászat történetében, és Ferdinand Peter Moog, a kölni egyetem orvostörténeti intézetének docense szerint ez erős mágikus gondolkodásra utal: „A mágia nem logika” – magyarázza –, „az emberek azoktól a dolgoktól és eljárásoktól gyógyulnak meg, amelyektől gyógyulást várnak.” A gladiátorok halála korábban vallási jelentőséggel bírt – úgy tartották, hogy az elhunyt harcosok áldozatok az isteneknek vagy a holtak kísérői a túlvilágra –, és még amikor a gladiátorviadalok később elvesztették vallási felhangjukat, a harcosok halálának drámai körülményei továbbra is különleges erőt tulajdonítottak a vérüknek. A gyógymódba vetett hitet erősíthette az a „terápiás hatékonyság illúziója” is, hogy az epilepszia bizonyos formái csak gyermekkorban jelentkeznek, és serdülőkorra elmúlnak, így a gladiátorvérrel kezelt, tüneteket mutató gyermek kívülállók számára gyógyultnak tűnhetett.
Miután a gladiátorviadalokat a Római Birodalomban Kr. u. 400 körül betiltották, az orvosok kénytelenek voltak alternatívát keresni, és azt a lefejezettek vérében találták meg. Moog szerint a lefejezettek vére „nemes” bűnözők vérét jelentette, ami fontos szempont lehetett a gladiátorvér helyettesítőjének keresésekor, és úgy tűnik, nem a gladiátorok legendás ereje és férfiassága kölcsönzött gyógyító erőt a vérnek, hanem a halál módja – a kard (később a guillotine) pengéje általi halál. A kivégzettek vérének felhasználásának gyakorlati előnye is volt: míg például akasztás esetén a kivégzett testét magának kellett volna megsebeznie az embernek, ami sok kultúrában a holttest meggyalázásának számított, a lefejezés által kiontott vér „könnyen beszerezhető” volt. Ez az új változat látszólag ugyanolyan tartósnak bizonyult, mint az eredeti: a kivégzettek vére egészen a huszadik századi epilepsziaellenes gyógyszerek megjelenéséig „csodagyógymódnak” számított.
Ez a cikk a Neural News AI (V1) verziójával készült.
Forrás: https://www.popsci.com/health/ancient-rome-gladiator-blood-epilepsy-cure/.
A képet Aman Chaturvedi készítette, mely az Unsplash-on található.
