A titán magyar filmes, Béla Tarr halála hosszú betegség után, hetvenéves korában mélyen megrendítette a filmvilágot. Egyedülálló, majdnem jövendölő figurája volt az európai művészfilm-környezetben. Legnagyobb művei, mint a „Sátántangó” (1994) vagy a „Werckmeister harmóniák” (2001), valósággal a magasból szállt lekövetkeztetéseknek tűntek, apokaliptikus nagyságukban a világ végét jósolva. Sötét, komor társadalmi összeomlás-képeit hosszú, fekete-fehér kamerakövetésekben öntötte formába, melyek egy furcsán fényűző leszállást kínáltak a purgatóriumba. Munkássága lenyűgöző és félelmetes, földies és méltóságteljes, zord és hipnotikusan szép volt. Pontosan tudta, mikor jön el a vég – saját pályafutása esetében is: 2011-ben, „A torinói ló” bemutatóján jelentette be, hogy ez lesz az utolsó filmje. És így is lett; nem ő volt az, aki visszatért volna a nyugdíj után. A film Nietzsche-re utaló anekdotával indul, majd egy hideg, körkörös történetet mesél el egy nőről és idős apjáról egy eldugott, szélverte pusztán. Az emberi tehetetlenség és kétségbeesés zeneileg is megrendítő nyilatkozata, mely után egy filmesnek tényleg nincs hová tovább mennie.
A kérdésre a válasz: Szarajevóba. 2012-ben, kiábrándulva Orbán Viktor miniszterelnök autoriter politikájából, Tarr a bosnyák fővárosba költözött, és létrehozta a film.factory nemzetközi filmszakiskolát. Itt gyakorlati és innovatív mentorprogramot dolgozott ki. Az iskolát 2016-ban, finanszírozási problémák miatt bezárta, de addigra olyan vendégoktatók is megfordultak ott, mint Apichatpong Weerasethakul, Carlos Reygadas, Pedro Costa vagy Gus Van Sant. Így néhány dicsőséges évig Tarr hozzájárult egy új filmes generáció szellemileg szigorú és formailag kalandos műveltségéhez. Ő maga nem kapott hasonló képzést. 1955-ben született Pécsen, szülei Budapesten dolgoztak a színház- és filmiparban. Filmes pályája kezdettől fogva összefonódott a politikai aktivizmussal: első, mára elveszett 8 mm-es dokumentumfilmje, a „Vendégmunkások” (1971) helyi roma munkásokról szólt, és a kommunista kormány haragját váltotta ki, megakadályozva, hogy a filozófiát szeretett volna tanulni egyetemen. A kormányzat így paradox módon még mélyebbre taszította őt a filmkészítésbe, és adta kezébe a tekintélyelvűség elleni legfőbb fegyvert.
Korai játékfilmjei szociális realista alapokon nyugvó, naturalisztikus családi drámák voltak. A feszült, nyers „Családi tűzfészek” (1979) a lakáshiányt mutatta be egy elviselhetetlenül szűk helyiségben bomló házasságon keresztül, Cassavetes hatását tükrözve. Az „Almanach of Fall” (1984) színes, klausztrofób kamaradrámája jelentett fordulópontot, mely után a meleg színeket hideg, monokróm szigorúságra cserélte. Ezt követte a csodálatosan komor fekete-fehér noir, a „Kárhozat” (1988), mely egy bányászvárosban játszódó szerelmi háromszöget ábrázol. A film a magyarországi demokratikus átalakulás küszöbén készült, és jelentős új korszakot nyitott: ez volt az első együttműködése László Krasznahorkai íróval, akivel később minden filmjén dolgozott. Krasznahorkai sűrű, áradó prózája tökéletes vizuális megfelelőt talált Tarr kígyózó hosszú kamerakövetéseiben. Legjelentősebb közös munkáik a kisvárosi parabola, a „Sátántangó” (a kommunizmus összeomlásának allegóriája) és a „Werckmeister harmóniák” (a bekúszó fasizmus éles bírálata) lettek. Ezek a klasszikus Béla Tarr-filmek, melyeket hosszú évek partnerével, Hranitzky Ágnessel közösen rendezett, és amelyekben a borús időjárás, a mélyen nyugtalan hangulat, a metafizikai előjelek és a maró humor uralkodik.
Ez a cikk a Neural News AI (V1) verziójával készült.
Forrás: https://www.newyorker.com/culture/postscript/bela-tarrs-unbroken-visions.
A képet Kyle Loftus készítette, mely az Unsplash-on található.
