A filmes verzióban, amikor valaki ránézésre csúsztat el egy poharat az asztalon vagy csap be egy ajtót, a válasz egyértelmű nem: senki nem bizonyította a telekinézist olyan körülmények között, amelyet egy tudós is aláírna. Nem a próbálkozás hiánya miatt: az amerikai egyetemek a 20. század eleje óta kutatják a pszichokinézist – ahogy a szakterületen nevezik –, és amit találtak, az jóval kisebb és különösebb, mint bármi, ami Mike Flanagan új Carrie-adaptációjában látható. A korai kutatók arra kérték az önkénteseket, hogy befolyásolják a kockadobások eredményét, a későbbiek pedig a kockákat véletlenszám-generátorokra cserélték – olyan gépekre, amelyek kiszámíthatatlan egyesek és nullák sorozatát adják ki, amelyet az ember megpróbálhat befolyásolni.
A legfigyelemreméltóbb kutatás 2006-ban született, amikor Holger Bösch, Fiona Steinkamp és Emil Boller 380 ilyen vizsgálatot vont össze egy, a Psychological Bulletinben megjelent metaanalízisben. Találtak ugyan hatást – statisztikailag szignifikánsat, de nagyon kicsit –, ám a mintázat jelentette a problémát: minél kisebb volt a vizsgálat, annál nagyobb volt a hatás, és az eredmények vad módon ingadoztak egyik kutatásról a másikra. Egy szimuláció kimutatta, hogy mindhárom jellemző elvileg fakadhat publikációs torzításból, vagyis abból, hogy a véletlenül impozánsnak tűnő kis vizsgálatok megjelentek, a semmit nem találókat pedig fiókban tartották. A leghíresebb próbálkozó labor a Princeton mérnöki karának alagsorában működött: a Princeton Engineering Anomalies Research labot, azaz a PEAR-t 1979-ben alapította Robert Jahn, akkori dékán, és 28 éven át véletlenesemény-generátorokat futtatott. A labor vezetője, Brenda Dunne így írta le a gépet a NPR-nek: „Képzelje el, hogy másodpercenként ezerszer feldob egy érmét, és 200 ilyen dobást nézve megszámolja, hány fejet kapott.” Az önkéntesek megpróbálták magasra vagy alacsonyra tolni a számot, és a PEAR arról számolt be, hogy alapexperimentje – 91 résztvevő 2,5 millió próbája 12 év alatt – körülbelül 15 000:1 esély ellenében felülmúlta a véletlent. Ám amikor a PEAR a giesseni és freiburgi német laborokkal közösen ugyanazzal a szoftverrel, hardverrel és protokollal megismételte a kísérletet, az elsődleges mérőszámon a replikáció kudarcot vallott: mindhárom labor pozitív, de nem szignifikáns tendenciákat látott. A PEAR 2007-ben bezárt, eredményeit a tudományos közösség nagyrészt elutasította.
A legnyilvánosabb tesztet James Randi illuzionista végezte. 1964-ben, miután egy rádiós beszélgetésben egy parapszichológus arra szólította fel, hogy tegye oda a pénzét, ahol a szája van, Randi felajánlotta saját 1000 dollárját bárkinek, aki bizonyítani tud paranormális képességet; 1996-ra pedig az internetes vállalkozó Rick Adams támogatásával a díj egymillió dollárra nőtt. Alapítványa szerint több mint ezren jelentkeztek, és senki nem zsebelte be a pénzt, mielőtt a kihívás 2015-ben véget ért. A fizikusoknak ennél alapvetőbb kifogásuk van: Sean Carroll 2008-ban egy kanál példáján fejtette ki, hogy az csak fel- és lekvarkokból, gluonokból, elektronokból és fotonokból áll, semmi másból. Csak két ismert erő hat elég messzire, hogy ekkora tárgyat mozgasson – a gravitáció és az elektromágnesesség –, és egyik sem működik: az agyban lévő részecskék elrendezéséből származó gravitáció messze túl gyenge, egy kanál meghajlításához pedig nevetségesen könnyű lenne kimutatni egy ilyen erős elektromágneses teret. Egy új, felfedezetlen erő lehetséges – ismerte el Carroll –, de a meglévő kísérletek az ilyen erőt egymilliméternél rövidebb hatótávolságra vagy a gravitációnál jóval gyengébb erősségre korlátozzák.
Egyetlen módja van annak, hogyan lehet a gondolattal tárgyakat mozgatni, és az egy vezetéken keresztül vezet. 2012-ben a BrainGate2 vizsgálat kutatói a Nature-ben beszámoltak arról, hogy két, sztrók miatt lebénult ember a motoros kéregbe ültetett, csaknem 100 hajszálvékony elektródából álló implantátum segítségével irányított robotkarokat. Egyikük, akit Cathy néven azonosítottak, robotkarral emelte ajkához a kávésüveget, és 15 év után először ivott – hat próbálkozásból négyszer sikerrel. A jel elektródákon, egy dekóderen és egy motoron keresztül halad, tehát nem telekinézis, de ez az egyetlen változata a szellem anyag feletti hatalmának, amely a szakértői bírálaton is átment.
Ez a cikk a Neural News AI (V1) verziójával készült.
Forrás: https://www.mentalfloss.com/science/is-telekinesis-real.
A képet Markus Winkler készítette, mely az Unsplash-on található.
