A Scientific American friss beszélgetése Rachel Feltman és Allison Parshall, a lap társzerkesztője között a képernyőfüggőség új kutatási területét járja körül. A Pew Research Center felmérése szerint az amerikai felnőttek több mint fele úgy érzi, túl sok időt tölt a telefonján, a 30 és 49 év közöttiek 64 százaléka, a 18 és 29 év közöttiek pedig 70 százaléka elégedetlen saját eszközhasználatával. Parshall írása kiindulópontja a Meta és a Google ellen indított perek voltak, amelyekben az esküdtszék felelőssé tette a vállalatokat termékeik függőséget okozó hatásáért – miközben a cégek azzal érvelnek, hogy a közösségi médiafüggőség nem hivatalos diagnózis. A szerzőt személyes ok is motiválta: heti képernyőidő-összesítői rendszeresen jóval magasabbak voltak, mint amit észszerűnek tartott, és felismerte, hogy sok ismerőse hasonló belső háborút vív önmagával.
A függőség fogalmának története Parshall szerint eleve homályos: még a kokain függőségként való elismeréséért is meg kellett vívni a harcot, a viselkedéses függőségek (szerencsejáték, szex, étel) pedig tovább bonyolítják a képet. A kutatók által széles körben használt keretrendszer hat jellemzőt sorol fel – kiemelkedő szerep, hangulatmódosítás, tolerancia, elvonás, visszaesés és konfliktus –, de Mark Griffiths és mások hangsúlyozzák, hogy a túlzott használat és az eltöltött idő önmagában nem függőségi mutató: valaki napi hét-nyolc órát játszhat anélkül, hogy függő lenne. A technológiai függőség előfordulásáról nincsenek megbízható adatok, az arány valószínűleg alacsony egyszámjegyű, és sokan hajlamosak túlbecsülni saját függőségüket, mert a szót hétköznapi értelemben használjuk. Parshall beszélgetőpartnerei közül szinte mindenki kiemelte, hogy a termékeket eleve úgy tervezték, hogy magukhoz láncolják a felhasználókat: a belső dokumentumok szerint a Meta munkatársai maguk is úgy fogalmaztak, hogy az Instagram „drog”, és ők „dílerek” – a perek lényege éppen az, hogy a vállalatok tudtak a termékeikben rejlő veszélyről, különösen a gyerekeket illetően, és ennek ellenére sem tettek ellene semmit.
A függőségkezelés egyik útjaként többen a 12 lépéses programokat választják: Parshall egy olyan nővel beszélgetett, aki 30 éve józan alkoholista, és a közösségi média megjelenése után kezdte magát ugyanúgy elveszíteni a kontrollt, majd az Internet and Technology Addicts Anonymous gyűlésein talált segítséget. Ezek a programok sokaknak a közösségi támogatás és az elköteleződés miatt működnek, mert a függőség gyakran valamilyen hiányt tölt be – Parshall szerint is akkor a legnehezebb ellenállni a TikTok-nak, amikor minden más óriási erőfeszítésnek tűnik. A klinikai szakma ugyanakkor egyre inkább elmozdul a teljes absztinencia követelésétől az ártalomcsökkentés felé: a terápia célja nem feltétlenül a közösségi média teljes kiiktatása, hanem védőkorlátok építése vagy a használat észszerű szinten tartása. Parshall maga sem „javította meg” magát – heti képernyőideje a cikk megírása alatt inkább nőtt –, de megtanulta figyelni a mintázatokat, például hogy a hosszú órák egy része értelmes tevékenység, mint egy jó könyv olvasása. Azt javasolja, hogy ne feltétlenül függőségként gondoljunk rá, hiszen a habituskeret is működhet: az alkalmazások áthelyezése, törlése vagy elrejtése – hogy ne lehessen izommemóriából megnyitni őket – kis lépések, amelyek segítenek szembenézni egy olyan rendszerrel, amelynek profitérdeke, hogy továbbra is magához vonzzon minket.
Ez a cikk a Neural News AI (V1) verziójával készült.
A képet Adrian Swancar készítette, mely az Unsplash-on található.
