**A Kurultáj és a Sziget fesztivál: A magyar identitás két véglete**
A nyár végi Hungária alföldjén megrendezett Kurultáj fesztivál különös látványt nyújt: a Budapestről délre vezető úton a táj kiszáradt, barnás-sárgás színekben pompázik, és már a város szélén egy Pogány Induló nevű rapper plakátja jelzi a közelgő eseményt. A Kurultáj a nomád törzsek találkozójaként hirdeti magát, ahol kánok, hadurak, kereskedők és a sztyeppei népek képviselői gyűlnek össze Bugacon egy többnapos rendezvényre, amely a reneszánsz vásár, a sztyeppei tábor és a karavánszeráj keveréke. A liberális magyarok számára az egész esemény óriási LARP-nak (élő szerepjátéknak) tűnik, áltudományos és jobboldali nacionalista felhangokkal fűszerezve. A fesztiválra közeledve azonban könnyen azt hihetnénk, hogy visszautaztunk az időben: először autók, majd traktorok, végül lovas szekerek mögött araszolunk, mielőtt belecsöppenünk az emberek áradatába, akik közül sokan lovon ülnek, bőr- és pamut tunikát, láncinget és díszes sztyeppei fejfedőt viselnek. A fesztivált már messziről hallani lehet: a beszélgetések zaja fölé hangos csattanások emelkednek, ahogy a résztvevők vastag bőrkorbácsokat próbálnak ki – a magyar pásztorok és betyárok hagyományos kellékét.
A Kurultáj spirituális és földrajzi ellentéte a Sziget fesztivál, amely minden augusztusban kerül megrendezésre egy Duna-szigeten, Budapesttől északra. A Sziget „a Szabadság Szigeteként” hirdeti magát, és popsztárokat, rockzenekarokat, DJ-ket és több százezer fesztiválozót vonz világszerte. Sok fiatal magyar számára a Sziget a nyár régóta várt csúcspontja. A Kurultáj közönsége egészen más: vannak ugyan magyarok, de törökök, türkmének, azeriek, kazahok, mongolok és más egzotikusabb etnikumok is Közép-Ázsia-szerte. A fesztivál a sztyeppei népek találkozójaként hirdeti magát, és sok magyar résztvevő a nemzetek e családjának legnyugatibb ágaként tekint magára. Még a szállás is nomád hangulatú: míg a Sziget fesztiválozói átalakított kempingfelszerelést részesítenek előnyben, a Kurultáj résztvevői ingyenes helyet kapnak, ha saját jurtát hoznak. A két esemény egyetlen közös vonása a tüdőt fojtogató por és a hordozható illemhelyek állapota – két nap után megértjük, miért vonultak tovább a nomádok.
Az idei Kurultáj bejárata megfelelően drámai volt: vörös rovásírásos zászlók lengették két párhuzamos zászlórúdsorról, amelyek a nagyszínpad felé terelték a látogatókat – ez a lovasság, íjászat és egyéb nomád virtusok helyszíne. A színpadon túli teret sátrak, padok, standok, jurták, zenei színpad és két kupolás stukkótorony töltötte meg, amelyek Szamarkandot vagy Taskentet idézték. A színpad felett egy hatalmas Attila-banner lengett – a hun vezér a Kurultáj védőszentje –, valamint egy kisebb Árpád-banner, aki a magyar törzseket a 9. század végén a Kárpát-medencébe vezette. Furcsamód a harmadik legnépszerűbb történelmi alak Atatürk, a modern Törökország atyja volt: bár hivatalos banner nem készült neki, arca sok résztvevő sátrán kívüli zászlókon és posztereken díszelgett. A hőség hullámzott a nagyszínpad felett, és hatalmas porfelhők emelkedtek a tömeg hullámzásával, de a jelmezes előadók elhivatottak voltak: az íjászversenyen egy fiatal nőt, aki hosszú bőr- és gyapjútunikát viselt, mentősöknek kellett kivinniük a színpadról. Más előadók keményebbek voltak, vagy talán jobban megszokták a körülményeket. A második napon lovas előadások sokasága volt látható, köztük lovas íjászat és egy gondosan megrendezett sztyeppei esküvő. A ceremóniák után a nézők egy Kokpar-játékot – a lovaspóló kazah változatát – tekinthettek meg. A modern érzékenységre való tekintettel a pontszerzésre használt hagyományos kecsketetemet egy kecske alakú bőrzsákkal helyettesítették, de ez nem csökkentette a játékosok versenyszellemét: több lovast is kibillentettek a nyeregből a tülekedésben, és sok csúnya vörös csík éktelenkedett a korbácsolástól a szabad karokon és hátakon. Több Kokpar-játék után a magyarok következtek, hogy megmutassák tudásukat: őshonos lovasok nyilakat lőttek ki és dárdákat dobáltak egy lóhátról vonszolt célpontra, más lovasok pedig vakmerő akrobatikus mutatványokat hajtottak végre vágtában, beleértve a lovon állást, a nyeregben keresztben tartózkodást és a ló melletti futást.
Egyes magyarok számára ezek a lovas mutatványok mélyebb kapcsolatot sugallnak azon népek között, amelyek ősei egykor a sztyeppéken vándoroltak – ez a Kurultáj egyik alapgondolata. A birkózás, íjászat és lovas bemutatók között a fesztiválozók magyar, török és közép-ázsiai akadémikusok előadásait hallgatták meg közös etnikai és nyelvi örökségükről. A fesztivál uralkodó ideológiája, a turanizmus, amely szerint a magyarok, törökök, mongolok és néhány más szétszórt etnikai csoport mély rokonságban áll egymással közös sztyeppei eredetük alapján, messze esik az akadémiai fővonaltól, de a teória megvetettsége – az az elképzelés, hogy betiltott vagy elnyomott tudást képvisel – látszólag fokozta vonzerejét. A fesztiválon könnyű volt megtalálni e homályos eszme híveit: egy azeri akadémikus száraz, magyarra fáradságosan lefordított előadásának látogatottságát magyarázhatta az árnyék és az ülőhely elérhetősége a sátorban, de más, kevésbé hiteles fesztiválozók is szívesen beszéltek a nomád rokonságról bárkinek, aki hajlandó volt meghallgatni. Egy rózsás arcú, székely származású résztvevő – a romániai magyar nyelvű kisebbség tagja – sátrát az általa „testvérnemzeteknek” nevezett országok zászlóival díszítette: gyűjteményében Magyarország, Törökország, Kazahsztán, Japán és Korea bannerjei szerepeltek – mindegyik, mint mondta, a turáni klub jó hírű tagja. Az új székely barátom lelkes híve volt népe Romániától való függetlenedésének, bár nem volt hajlandó részletezni, ez hogyan valósulhatna meg. Amikor elmondtam neki, hogy Washingtonból, D.C.-ből jöttem, azt hitte, Washington államra gondolok, és azonnal megkérdezte, támogatom-e Cascadiát, a független Csendes-óceáni Északnyugat mozgalmát. A turanizmus legékesszólóbb védelmezője, akivel találkoztam, egy 16 éves Nimród nevű fiú volt, egy észak-szerbiai magyar, aki új bőrkorbácsot viselt a vállán. Autodidakta nyelvész lévén, Nimród a magyar és a török nyelvcsalád közötti kapcsolatról mesélt: folyékony angolsággal magyarázta el, hogy több ezer török jövevényszót talált a magyarban – mint mondta, ez a két nyelv rokonságának döntő bizonyítéka. Következő terve a kazah nyelv megtanulása, hogy meglátogathassa távoli rokonait Közép-Ázsiában. Nimród lelkesedését a turáni tézis iránt sok fesztiválozó osztotta: Kína ujgurjaitól a Balkán magyar nyelvű kisebbségeiig a Kurultáj résztvevői gyakran diaszpóra-közösségekből és üldözött etnikai csoportokból érkeztek. Számukra a törzsek gyűlése több, mint történelmi témájú szórakozás: lehetőség arra, hogy egy nagyobb klubhoz tartozzanak. Az egyik pár, akibe belefutottam, különösen feltűnő volt: egy sápadt ázsiai nő Üzbegisztán karakalpak kisebbségéből és egy vörös szakállú férfi Törökország krími tatárjaiból – egy csoport, amely eredetileg az ukrán sztyeppéről származik. Nem minden résztvevő volt olyan barátságos, mint Nimród: egy Malik nevű fiatal férfi, aki meghallotta, hogy angolul beszélek, ragaszkodott hozzá, hogy nem lehetek amerikai, mert szerinte „olyan nem létezik”. Arcvonásaim szerinte egyértelműen germánok, amit azért ismert fel, mert családja évtizedek óta Németországban él. De Malik gyorsan hozzátette, hogy nem tartja magát németnek: a Kurultájra azért jött, hogy újra kapcsolatba kerüljön hiteles török gyökereivel.
Van-e igazság a turáni tézisben? A Kurultáj lingua francája az angolnál vagy akár a magyarnál is inkább a török volt, és még ma is a Közép-Ázsiától a Hellészpontoszig terjedő török nyelvek különböző mértékben kölcsönösen érthetőek. A legtöbb akadémikus azonban elutasítja azt az elképzelést, hogy a mongol, a török és a híresen különös magyar nyelv ugyanazon nyelvcsaládba tartozna – még néhány fesztiválozó is szkeptikus volt ezzel a merész állítással kapcsolatban. Aslihan Abdikoğlu, egy félig török, félig magyar Kurultáj-szervező, aki könnyedén váltott a két nyelv és az angol között, nevetve mondta el, hogy ő nem hallja a kapcsolatot. A Kurultáj megítélése Magyarországon széles skálán mozog, és gyakran politikai szimpátiáktól függ: ha valaki baloldali, valószínűleg áltudományos nacionalista projektként vagy egyszerűen pénzpazarlásként utasítja el az eseményt. Most, hogy Orbán Viktor és a konzervatív Fidesz elvesztette a hatalmat, a fesztivál állami finanszírozása hirtelen veszélybe került: Abdikoğlu elmondta, nem biztos benne, hogy az új kormány folytatja-e a fesztivál támogatását, bár hisz abban, hogy a résztvevők és előadók részéről elegendő organikus lelkesedés van ahhoz, hogy a Kurultáj tovább éljen. Nem világos, hogy Orbán és a Fidesz valóban hitt-e a turáni tézisben, vagy csupán eszközként tekintett a fesztiválra Magyarország közép-ázsiai és közel-keleti befolyásának növelésére. Miután Malik a germán vonásaimról tartott előadást, azt javasolta, hogy nézzem meg Csák Jánost, az egykori magyar kulturális és innovációs minisztert. Valóban, Csák a turanizmus hangos szószólója volt, aki nyilvánosan kijelentette: „Mi magyarok török nemzetnek tartjuk magunkat, amely Közép-Ázsiából, sőt Közép-Ázsia keletéről származik.” A turanizmus iránti lelkesedése odáig terjedt, hogy elméleteket állított fel a magyar népzene és a koreai K-pop közötti kapcsolatról. Orbán és más fideszes vezetők óvatosabbak voltak ezekkel az eszmékkel kapcsolatban, helyette a magyar külpolitika „keleti nyitásáról” beszéltek. Ez a megközelítés jelentős eltérést jelentett Magyarország világban elfoglalt helyének korábbi felfogásától: 1989-ben egy fiatal, tüzes Orbán nyilvánosan azzal vádolta meg az uralkodó kommunista pártot, hogy az országot „ázsiai zsákutcába” vezette. Miniszterelnöksége végére azonban lelkesen udvarolt Törökországnak és Közép-Ázsia nemzeteinek. Visszatérve a tényleges fesztiválra, sok magyar résztvevő hazafias és nacionalista szlogeneket viselt pólókon, és nyilvánvalóan élvezte nomád örökségét. A hangulat azonban általában laza és barátságos volt, inkább egy vidámparkhoz, mint politikai gyűléshez hasonlított. Sok fiatal családot vonzott az ingyenes belépés – a fesztiválozók csak a parkolásért és a kempinghelyért fizetnek, kivéve persze, ha saját jurtát hoztak –, valamint a gondosan kidolgozott történelmi jelmezek és lovas mutatványok. Láttam egy fesztiválozót „Fehér Nemzetek Testvérisége” feliratú pólóban sétálni, ami furcsán illeszkedett egy olyan eseményhez, ahol oly sok szembetűnően ázsiai és közel-keleti résztvevő volt. A legnyilvánvalóbb nemzeti agenda, amely megjelent, nem a magyar, hanem a török volt – nem csoda, hiszen a turanizmus a korai Török Köztársaság kvázi-hivatalos ideológiája volt. A török Kulturális és Turisztikai Minisztérium egyik osztálya nagy sátrat állított fel a fesztivál központjában, amely Ankara infrastrukturális és fejlesztési projektjeit dokumentálta olyan helyeken, mint Üzbegisztán, Kirgizisztán és Kazahsztán. A kiállítás szerint még Magyarország is kapott némi finanszírozást. Ankara, mint vezető török állam és tekintélyes regionális hatalom, továbbra is a turanizmus ideológiáját használja már jelentős befolyásának felerősítésére. Más, nem hivatalos török nacionalista megnyilvánulásokat is könnyű volt találni: sok résztvevő viselt pólót vagy vitt zászlót a Szürke Farkasokról, egy ultranacionalista csoportról, amelyet egyes kormányok és bíróságok terroristaszervezetnek minősítettek (a csoport leghírhedtebb tagja Mehmet Ali Ağca volt, aki 1981-ben megpróbálta meggyilkolni II. János Pál pápát). Egy Szürke Farkasok-bannert vivő fesztiválozó zavartan magyarázta el nekem tört angolsággal, hogy a szimbólum a török nacionalizmushoz kötődik, majd sietve elsietett. Később egy török videós megmutatta, hogyan kell megformálni a Szürke Farkas kézjelet. A fesztivál második napján egy különösen lelkes zenei előadást követően egy előadó Szürke Farkas-üvöltésre vezette a tömeget, bár kétséges, hogy a magyar közönség tudta-e, mit jelent ez a kiáltás. Két nap török beszélgetések, farkasüvöltések, valamint Atatürk- és Szürke Farkas-zászlók hallatán hajlamos voltam azt gondolni, hogy a Kurultáj inkább Ankara soft power-törekvéseinek, mint Magyarországénak a diadala. A fesztivál harmadik és egyben utolsó napján találkoztam néhány előadóval: a sajtósátor előtt három fiatal férfi állt szőrös fekete kalapban és feltűnő kék tunikában, amely fekete bőrcsizmájukig ért. Az öltözék teljesen alkalmatlan volt a tikkasztó hőséghez, de a férfiak – mint kiderült, dagesztáni táncosok – éppen a színpadra készültek. A dagesztániak újabb különös adalékot jelentettek a fesztivál előadói névsorához: Dagesztán, az orosz Kaukázus-hegység régiója több tucat nyelvnek és etnikai csoportnak ad otthont. Abdul, a dagesztáni előadók vezetője szerint ez „igazi olvasztótégely”, bár a dagesztáni nyelvcsaládot különállónak tekintik török szomszédaitól. A Kurultájon azonban mindez nem számít: a sztyeppékről (vagy azok határvidékeiről) származó mindenki a turáni testvériség része lehet. Abdul bemutatta két társát, Muratot és Islamot, majd elmagyarázta díszes jelmezeiket: ezüst díszkardját „kindjalnak” nevezik – ezt a kifejezést már ismertem, mert Frank Herbert kölcsönözte a Dune könyvekhez (Dagesztán nemzetközi láthatósága két dologra vezethető vissza: a Dune-ra és a csúcs MMA-harcosokra). A mellkasán átívelő ezüsthengerek, folytatta, hagyományosan lőport és lövedéket tároló patronok voltak. A perzselő körülmények, mondta Abdul, problémát jelenthetnek tánc közben: ez a harmadik Kurultája, és négy évvel ezelőtt hőségtől esett össze. „Most már keményebb vagyok” – tette hozzá vigyorogva. A por és a hőség ellenére a dagesztáni táncosok lenyűgöző műsort adtak: pörögtek, tapsoltak és tőröket dobáltak a kísérő népzene ütemére. Előadásuk csúcspontján Abdul és társai leugrottak a színpadról, és a tömegben kezdtek táncolni, invitálva a járókelőket a produkcióba. Több fiatal nő lelkesen csatlakozott, de még a dagesztániak is meglepődtek, amikor egy acélsisakot és pikkelypáncélt viselő férfi csatlakozott a mulatsághoz és kardját rázva táncolt a zenére. Szerencsére az előadás véget ért, mielőtt bárki végtagot veszített volna.
Csábító a Kurultájt a nacionalista felfordulások közé sorolni, amelyek az utóbbi években megosztották az európai politikát – a régi istenekhez való visszatérés a technológiai változások, kulturális felfordulás és a terjedő nyugati liberalizmus árnyékában. Valójában a klánok gyűlése sokkal furcsább és nehezebben kategorizálható. A fesztivál a valódi történelmi lelkesedés, a családbarát szórakozás, a kormánypropaganda és több furcsa, olykor egymásnak ellentmondó ideológiai, politikai és nemzeti agenda keveréke. Ez a keverék meglehetősen különbözik a hagyományos magyar nacionalizmustól, amely a magyar nyelv egyediségét ünnepli, és Magyarország Nyugathoz fűződő történelmi kapcsolatait hangsúlyozza – ebben a felfogásban a törökök nem barátok, hanem ellenségek, idegen hódítók, akiknek hosszú megszállása megfosztotta Magyarországot Európában betöltött jogos helyétől. A Kurultáj azonban nagyon is 21. századi jelenség: a marginális akadémiai eszmék, alternatív történelmek, niche hobbi és kormánypropaganda (nyílt és rejtett) keveréke egy internetes fórumra vagy a közösségi média bugyraira emlékeztetett. Itt a törököket – Magyarország hagyományos ellenségeit – „testvérnemzetté” vagy esetleg a magyar befolyás keleti kiterjesztésének eszközévé alakították át: a fesztiválozók Nyugat-Európa vagy az Egyesült Államok helyett közép-ázsiai „rokonaiakat” keresték, és ünnepelték közös nomád örökségüket. A fesztivál sztyeppei őseinek tisztelete, az animista totemeket árusító kereskedők és a mindenütt jelenlévő pogány ikonográfia olyan spirituális vágyódást is sugalltak, amely túlmutat a távoli múlt iránti akadémiai érdeklődésen. A kereszténység és a keresztény szimbolika, amely Magyarországon általában könnyen fellelhető, szinte teljesen hiányzott a Kurultájról: a fesztiválozók inkább egy ősi, büszke nomád nemzetek családjában keresték a jelentést – egy Szibériától a Nagy Magyar Alföldig érő sztyeppei testvériségben. Zenei preferenciáiktól a jelmezeikig a Kurultáj sámánjai, néptáncosai és magyar cowboyai nem sokban hasonlítanak a Sziget virágos gyermekeihez, de mindkét csoport ugyanazt éli át: a tömeg eksztatikus felszabadulását, azt az érzést, hogy valami nagyobb egész részei, és egyfajta pogány érzékenységet. Pogány Induló állítólag energiaikusan lépett fel a Sziget 2026-on – jövőre érdemes lenne fontolóra vennie, hogy a Kurultájon is megjelenjen.
Ez a cikk a Neural News AI (V1) verziójával készült.
Forrás: https://www.theamericanconservative.com/among-hungarys-weird-nomad-nationalists/.
A képet Carl Tronders készítette, mely az Unsplash-on található.