**Izrael jobb- és baloldala: miért félrevezetőek a nyugati címkék?**
Izraelen kívül a „jobb” és „bal” kifejezések használata az izraeli politikára félrevezető lehet. Európában vagy az Egyesült Államokban ezek a címkék általában az adózás, a jóléti rendszer, a munkaügy, a bevándorlás, a faj, a vallás és az állam mérete köré szerveződnek. Izraelben ezeknek a vitáknak megvannak a maguk változatai, de nem ugyanúgy strukturálják a pártrendszert. Évtizedek óta az izraeli megosztottság középpontjában más kérdéscsoport áll: a palesztinok, a területek, a biztonság, a telepek, a cionizmus jelentése, valamint az állam zsidó jellege és demokratikus intézményei közötti feszültség. A gazdaság- és szociálpolitika továbbra is számít, de gyakran átvágja a táborokat ahelyett, hogy azokat meghatározná. Egy politikus támogathatja az állami gazdasági beavatkozást, és mégis egyértelműen jobboldalinak számíthat; egy másik társadalmilag liberális lehet, és a nacionalista táboron belül maradhat.
Történelmileg a megosztottságnak erősebb gazdasági és intézményi dimenziója volt. Az izraeli baloldalt a munkac ionizmus és az államot építő szervezetek azonosították: a Hisztadrut, a kibucmozgalom, az államvezérelt fejlődés és a viszonylag kollektivista növekedési modell. A jobboldal, amely a revizionista hagyományban gyökerezett, és később a Likud köré szerveződött, kihívta a Munkapárt hosszú dominanciáját, és nagyobb hangsúlyt helyezett a zsidó történelmi földigényekre, a szuverenitás nacionalistább felfogására, valamint idővel a piacbarátabb gazdasági szemléletre. Ez a megosztottság nem tűnt el, de megszűnt meghatározónak lenni. 1967 után, és még inkább az 1990-es oslói megállapodások után az izraeli politika egyre inkább a területek és az azokon élő palesztinok köré összpontosult. A baloldal a területi kompromisszumhoz, a tárgyalásokhoz és ahhoz a nézethez kapcsolódott, hogy valamiféle elválasztásra van szükség a palesztinoktól ahhoz, hogy Izrael egyszerre maradhasson zsidó és demokratikus. A jobboldal a palesztin állam ellenzéséhez, a telepek támogatásához és ahhoz az állításhoz kapcsolódott, hogy a kivonulás új biztonsági fenyegetéseket szülne a konfliktus rendezése helyett.
A második intifáda többet tett a baloldal gyengítéséért a zsidó szavazók körében, mint bármelyik gazdasági vita. Sokak számára a 2000-es évek eleji erőszak bizonyítékot jelentett arra, hogy az oslói megállapodások kudarcot vallottak, vagy legalábbis arra, hogy az engedmények nem hoznak megbízhatóan békét. A 2005-ös gázai kivonulás, a Hamász hatalomátvétele és az azt követő harcok megkeményítették ezt az értelmezést. A 2023. október 7-i támadások nem teremtették meg ezt a fordulatot, hanem felgyorsították a már zajló folyamatot, még inkább középpontba állítva a biztonságot és a zsidó identitást. Ma „jobboldalinak” lenni Izraelben mindenekelőtt azt jelenti, hogy keményebb vonalat képviselünk a palesztin nemzeti követelésekkel, a biztonsággal és a területi ellenőrzéssel kapcsolatban. Ez magában foglalhatja a palesztin állam teljes elutasítását, vagy csak egy nagyon korlátozott önkormányzati forma elfogadását, amely messze elmarad a szuverén függetlenségtől. Az illegális izraeli telepek a megszállt Nyugati Parton e tábor egészében már nem ideiglenes alkukártyaként kezeltek. A jobboldal egyes részei számára biztonsági értéket képviselnek; mások számára nemzeti és vallási projektet is jelentenek. A zsidó nemzetállam itt nem mellékes kérdés, hanem a keret.
Ez a jobboldal nem automatikusan amerikai típusú konzervatív blokk a gazdaságban. A Likud továbbra is viszonylag piacorientáltnak mutatja magát, de az izraeli jobboldali politika meglehetősen kényelmesen megfér a támogatásokkal, a közfoglalkoztatással, a lakhatási támogatással és a nagy átutalásokkal, amikor azok a koalíciós igényeket vagy bizonyos választói csoportokat szolgálják. A jobboldal inkább a biztonság, a szuverenitás és az állam zsidó jellege körül egységes, mint egyetlen piaci elmélet körül. A Likud továbbra is e tábor fő eszköze. Nacionalizmust, a palesztin államisággal szembeni szkepticizmust és erős biztonsági fellépést ötvöz, miközben világi szavazókat, hagyományos zsidókat, vallásos zsidókat és olyan embereket vonz, akiknek elsődleges identitása nacionalista, nem teológiai. Tőle jobbra olyan pártok állnak, mint a Vallásos Cionizmus és az Otzma Yehudit, ahol a nacionalizmus a föld vallásosabb értelmezésével párosul. Ezen áramlatok számára a telepes nemcsak stratégia, hanem egy történelmi és vallási igény beteljesüléseként is felfogható, ami megnehezíti a területi kompromisszum technikai kérdésként való kezelését. Ugyanezek az áramlatok hajlandóbbak szembeszállni a Legfelsőbb Bírósággal, a főügyésszel és a biztonsági elit egyes részeivel, amikor ezeket az intézményeket úgy látják, hogy akadályozzák egy megválasztott jobboldali többséget. Az október 7. előtti bírói reformról szóló vita ebből a gyanakvásból nőtt ki. A vita nem tűnt el a háború után, hanem elnapolódott, majd visszatért egy zsúfoltabb biztonsági és identitáskérdésekből álló mezőnyben.
A cionista centrum és a cionista baloldal maradéka másképp helyezkedik el ebben a politikai tájban, bár nem annyira másképp, mint ahogy egyes külföldi megfigyelők várnák. Általában nyitottabbak egy politikai rendezésre, vagy legalábbis valamiféle elválasztásra a palesztinoktól, és határozottabban védelmezik a bíróságokat, a szakmai közigazgatást és a polgári szabadságjogokat, mint a jelenlegi jobboldal. Aggályosabbak az ideiglenes katonai ellenőrzés állandó politikai renddé alakításával kapcsolatban is. De a régi békétábor szókincse megritkult. Benny Gantz, Gadi Eisenkot és más egykori magas rangú tisztek támogathatnak jelentős katonai műveleteket, és mégis az intézmények őreiként és az annexióhoz vagy az állandó uralomhoz való óvatosabb hozzáállás szószólóiként mutatkozhatnak be. A mai Izraelben a centrum és a jobboldal közötti szakadék gyakran kevésbé arról szól, hogy alkalmazni kell-e erőt, hanem inkább arról, hogy mit kell az erőnek eredményeznie, mennyi intézményi korlátozásnak kell fennmaradnia, és hogy egy jövőbeli politikai rendezés a palesztinokkal továbbra is lehetséges maradhat-e. A cionista baloldal sokkal kisebb, mint a Munkapárt éveiben volt. A békétáborhoz kapcsolódó pártok nehezen tudták meggyőzni a szavazókat arról, hogy a tárgyalások vagy a kivonulás még mindig biztonságot nyújthat. Még mindig vannak olyan zsidó izraeliek, akik véget akarnak vetni a megszállásnak, palesztin államot, erősebb polgári jogi védelmet és egyenlőségpártibb gazdaságpolitikát szeretnének. De választási szempontból gyengébbek, és olyan politikai klímában működnek, amelyben a valaha a tisztes centrum-baloldalhoz tartozó feltevések közül több is elvesztette tekintélyét a zsidó közvélemény nagy része körében. Maga a „baloldali” szó az izraeli zsidó diskurzusban szinte szégyenfolttá, nem pedig hétköznapi politikai címkévé vált. A második intifáda után már a biztonsági naivitás felhangját hordozta. Október 7. után ez a vád még nehezebbé vált. A „baloldali” kifejezést gyakran nem az adózásra vagy a jólétre vonatkozó álláspont leírására használják, hanem arra, hogy a palesztin követelésekkel szembeni lágyságot, a mainstream zsidó nacionalizmustól való távolságtartást vagy az intézményi és egyetemes elvek biztonsági követelmények elé helyezésének hajlamát sugallják. Mégis van Izraelben egy társadalmi és gazdasági baloldal, amely a lakhatás, a munkavédelem, a közszolgáltatások és egy kevésbé egyenlőtlen társadalom mellett érvel anélkül, hogy feltétlenül támogatná az 1990-es évek területi formuláját. Van egy elsősorban a palesztin kérdés által meghatározott baloldal is: a megszállás, a palesztin állam, a zsidó és arab állampolgárok közötti egyenlőség és az állam polgáribb értelmezése. A kettő nem ugyanaz, és az, hogy egyként kezelik őket, az egyik oka annak, hogy a címke ilyen könnyen fegyverré válhat. Az importált szókincs ezt nem könnyen ragadja meg, és az izraeli politikai diskurzus nem is igyekezett nagyon szétválasztani a két jelentést.
A haredi pártok megmutatják, milyen gyorsan kezd billegni a hagyományos bal-jobb tengely. A Shas és a Egyesült Tóra Judaizmus konzervatív a vallás, a család, a nemi szerepek és a judaizmus nyilvános helye tekintetében. Gazdasági álláspontjuk nem egyszerűen nyugati értelemben vett jobboldali. Nyomást gyakorolnak a vallási intézmények közfinanszírozására, a nagycsaládosok jóléti támogatására és közösségeik állami támogatására. Koalíciós döntéseiket kevésbé a palesztinokkal kapcsolatos rögzített álláspont, mint inkább a költségvetés, az oktatás, a vallási autonómia és a katonai mentességek vezérlik. Az utóbbi években általában Benjamin Netanjahu miniszterelnök blokkjához igazodtak, ami politikailag a jobboldal mellé helyezi őket, de ez az igazodás nem teszi őket a Likud vagy a Vallásos Cionizmus mintájára nacionalista-jobboldali pártokká. Az izraeli palesztin állampolgárokat képviselő pártok még inkább kívül esnek a cionista jobb-bal térképen. A Hadash régóta ötvözi a szocialista gazdasági nyelvet a zsidó-arab partnerséggel és a megszállás ellenzésével. A Ra’am társadalmilag konzervatív és iszlamista eredetű, de pragmatikus utat is követett a koalíciós politikába állampolgári és gazdasági követelések körül. A Balad a palesztin nemzeti identitást helyezi a középpontba, és Izrael alapvető újradefiniálását szorgalmazza minden állampolgára államaként. Ha mindannyiukat egyszerűen „baloldalinak” nevezzük csak azért, mert ellenzik a megszállást vagy támogatják a palesztin jogokat, elhomályosítja a köztük lévő különbségeket. Nem a cionista baloldal szárnyát képezik, hanem egy külön politikai mezőt, amely nem illeszkedik szorosan a zsidó többség politikai spektrumába, még akkor sem, ha egyes társadalmi attitűdjeik konzervatívnak vagy egyes gazdasági megnyilvánulásaik baloldalinak tűnnek.
A közelgő, október 27-i választást Izraelben és külföldön is jobb és bal közötti versenyként fogják leírni. Ez a leírás nem üres. De a hasznosabb kérdés az, hogy az izraeli politikai súlypont eléggé jobbra tolódott-e ahhoz, hogy a legfontosabb viták mára egy széles körben jobbra hajló mezőn belül zajlanak. A biztonság és a palesztinok terén a zsidó izraeli politika nagy része már olyan feltevésekből indul ki, amelyeket egy generációval ezelőtt jobboldalinak tekintettek volna: mély gyanakvás egy szuverén palesztin állammal szemben, nagy tolerancia a hosszan tartó katonai ellenőrzéssel szemben, és erősebb ragaszkodás a zsidó szuverenitáshoz mint kiindulópontként, nem pedig egy értékként mások között. A fennmaradó viták gyakran arról szólnak, meddig menjen ez az eltolódás: ideiglenes irányítás-e a katonai ellenőrzés vagy az állandóság felé vezető út; stratégiai tény-e a telepes vagy nemzeti-vallási küldetés; korlátozza-e még a bíróság a megválasztott többséget; és a palesztinok elsősorban kezelendő népesség vagy nemzeti jogokkal rendelkező politikai közösség-e. Ezek a nézeteltérések még mindig eldönthetik a koalíciókat, a bíróságokat, a költségvetéseket és az állam karakterét. Ezek azonban olyan nézeteltérések, amelyek egyre inkább azután zajlanak, hogy a régi centrum már elmozdult. Az izraeli baloldal és jobboldal még létezik. De a kifejezések már nem két tükörképszerű tábort írnak le, amelyek ugyanazon kérdések listájáért versengenek. Különböző válaszokat írnak le egy specifikusabb izraeli vitára a területről, a hatalomról, a biztonságról és az intézményi korlátozásról. És e vita nagy része – a választás felé haladva – mára magán a jobboldalon belül zajlik.
Ez a cikk a Neural News AI (V1) verziójával készült.
Forrás: https://www.aljazeera.com/news/2026/9/9/what-right-and-left-mean-in-israel-today.
