A Hongkong városképe, amely két évszázad alatt fejlődött ki halászfalból gyarmati kikötővárossá, majd csillogó metropolissá és nemzetközi pénzügyi központtá, mindig is nehezen megragadható volt. Ackbar Abbas, a Hongkongi Egyetem egykori professzora 1997-es klasszikus tanulmányában, amely a terület brit-kínai átadását megelőző hónapokban jelent meg, arra utalt, hogy a probléma részben Hongkong állandó „átmeneti hely” státuszában rejlik. A város története az ópiumháborúk idején kezdődött, amikor a terület brit uralom alá került, és szabad kikötőként globális kereskedelem központjává vált. Milton Friedman 1980-ban még a szabad piac mintapéldájaként ünnepelte, ám a város horizontja folyamatosan változott: a spekulációs láz, a bevándorlási hullámok és a gyors urbanizáció miatt az építészet is hibrid és időtlen jellegűvé vált, hagyományos bambusz állványzatokkal nemzetközi sztároépítészek munkái mellett. A politikai bizonytalanság tovább mélyült az 1997-es átadás után, az „egy ország, két rendszer” modell ellenére, és a 2019-es tüntetések újabb feszültséget hoztak.
A hongkongi filmművészet mindig is próbált megfelelni a város effémer jellegének. Az 1980-as és 1990-es évek ikonfilmesei, mint Wong Kar-wai vagy John Woo, egyedi vizuális stílust alkottak, amely a város hiperaktív ritmusát tükrözte. Wong Chungking Express című filmje például nemcsak a tartalommal, hanem a lassított, reszkető képsorokkal is megörökítette Hongkong kaotikus energiáját. Abbas szerint ekkor alakult ki a hongkongi identitás, amely a saját eltűnésének lehetőségéből merített erőt. Az 1997-es átadás után azonban a hangulat sötétedett: a független filmesek, mint Fruit Chan, a város elszigetelt részeire és a kilátástalan ifjúságra fókuszáltak. A kínai-maintlandi koprodukciók elterjedése, valamint a politikai nyomás miatt számos alkotó Hollywoodba vagy Kínába vándorolt, ami tovább csökkentette a helyi filmipar kreatív szabadságát.
Manapság Chan Hau Chun filmjei kínálnak alternatívát a hagyományos narratívák helyett. Személyes, esszé-szerű stílusában a város marginális csoportjait és belső tereit járja körbe. Korai munkája, a 32+4 (2015), saját családi történetén keresztül mutatja be a szűk, felosztott lakások nyomasztó valóságát. Későbbi projektekben, mint az A room of many rooms (2024) vagy a Map of Traces (2025), tovább bővítette a perspektívát: a google maps-en való virtuális séták, levélformátum és dokumentum felvételek keverékével ragadja meg a város bizonytalan jellegét és lakóinak identitáskeresését. Chan munkássága nem próbál egységes identitást tulajdonítani Hongkongnak, hanem épp a belső ellentmondásokat, a szürrealitást és a kollektív emlékezet töredékeit tárja elénk, miközben azt sugallja, hogy a város valódi arca leginkább abban rejlik, ahogyan lakói maguk értelmezik a folyamatos változás és bizonytalanság állapotát.
Ez a cikk a Neural News AI (V1) verziójával készült.
Forrás: http://www.nybooks.com/online/2025/08/23/hong-kong-plays-itself/.
A képet Ruslan Bardash készítette, mely az Unsplash-on található.