Mária Telkes tudós élete során a nap nyomába szegődött. A Magyarországon, 1900-ban született Telkes először a Budapesti Egyetemen folytatott tanulmányai során kezdett érdeklődni a napenergia iránt. Miután 1924-ben doktorált fizikai kémiából, az Egyesült Államokba emigrált, és a Cleveland Clinic Foundationnél kezdett el dolgozni biofizikusként. Az 1930-as évek végén Telkes a Westinghouse Electricnél tanulmányozta az energiaátalakítást, mielőtt 1939-ben csatlakozott a Massachusettsi Műszaki Intézet (MIT) Napenergia-átalakítási Projektjéhez. Karrierje során Telkes pragmatikus volt, aki az alkalmazott tudomány területén tevékenykedett; érdekelte, hogy találmányait a való világban is hasznosítsák. 1995-ben bekövetkezett haláláig több mint 20 szabadalmat szerzett, ezek többsége olyan találmányokra vonatkozott, amelyek a napenergia határtalan lehetőségeit használták ki, ahogyan azt ő látta. „A napfényt előbb-utóbb úgyis energiaforrásként fogják használni” – írta Telkes egy 1951-es tanulmányában, hozzátéve: „Miért várnánk?”
A leghíresebb alkotásai közül az egyik a naplepárló volt, amely életeket mentett a második világháborúban. Telkes az MIT-n volt, amikor kitört a második világháború, és 1941-ben ideiglenesen áthelyezték az Egyesült Államok Tudományos Kutatási és Fejlesztési Hivatalához, egy alkalmi osztályhoz, amelyet a háborús erőfeszítések támogatására hoztak létre. Félretéve saját, napenergiával működő fűtési rendszerekkel kapcsolatos munkáját, azzal a sürgős problémával bízták meg, hogy megoldást találjon. Hetente több száz amerikai katona lőttek le a csendes-óceáni hadszíntéren, ahol az óceánban sodródva kiszáradásban haltak meg. Az amerikai kormány egy kisméretű, hordozható eszközt akart, amely a tengervizet ihatóvá tudja alakítani. Telkes felfújható, napenergiával működő sótalanító készletével elegáns, egyszerű megoldást kínált. A nap hője átsütött a készlet léggömbszerű műanyag fóliáján, elpárologtatva a benne lévő vizet; amikor a víz újra lecsapódott, a sói hátramaradtak, így a megmaradt víz ihatóvá vált. A naplepárló, amelyre 1968-ban kapott szabadalmat, végül a hadsereg szabványos felszerelésének részévé vált a sürgősségi orvosi készletekben.
Telkes legambiciózusabb projektje a Dover Sun House volt, a világ első, kizárólag napenergiával fűtött háza. Az 1948-ban megépült, leghíresebb projektje Eleanor Raymond építésszel és Amelia Peabody mecénással való együttműködés volt. Telkes évekig kísérletezett egy Glauber-sónak nevezett anyaggal, amely a kénsav nátriumsója. A Glauber-só fázisváltó anyag volt, amely a hőmérséklettől függően szilárdból folyékonyba, majd vissza változott. 90 Fahrenheit-foknál a napsugarak megolvasztották a sót; amikor a só lehűlt és újra megszilárdult, a kristályaiban csapdázott napenergia felszabadult, és felhasználható volt a két hálószobás házban keringő levegő fűtésére. A Dover House 18 déli fekvésű ablaka mögött 4275 gallon só rejtőzött, amely két és fél új-angliai télen át csendben és sikeresen melegen tartotta a lakókat. Telkes 1953-ban, a New York-i Egyetemen, egy Ford Alapítványi támogatásnak köszönhetően fejlesztette ki napkályháját, amely fejlesztő országok számára készült. A kályha egy szigetelt fémdobozból állt, két végén ajtókkal, és az étel elhelyezésének helye felett üveggel borították. Amikor a napsugarak átvilágítottak az üvegen, négy, 60 fokos szögben elhelyezett fémlemez felerősítette őket; a lemezek közötti háromszög alakú tükrök tovább erősítették a nap hullámhosszait. A kályha 400 fokos hőmérsékletet is el tudott érni, nem igényelt különleges anyagokat, és csak négy dollárba került. Könnyű használhatóságának köszönhetően a kályha kész piacra talált a század közepi Indiában, pontosan abban a trópusi éghajlatban, amelyet Telkes elképzelt találmányának.
Telkes 1977-ben szabadalmat kapott egy napenergiával működő légfűtőre, amelyet a Delaware-i Egyetemen hozott létre, miközben napelemes otthonépítési projekteken dolgozott. A légfűtő tervezésében egy alumíniumlécek oszlopa volt, vizuálisan hasonlóan a reluxához, mindezt egy téglalap alakú házban helyezték el egy ház mellett. A lécek egyik oldalán lévő átlátszó üveglap engedte át a napfényt, és a léceket a nap szögétől függően változó szögben lehetett beállítani. Télen úgy lehetett elhelyezni, hogy maximális fényt nyeljenek el; nyáron a léc visszaverte a fényt. A megnyelt napenergia felmelegítette a téglalap alakú ház belsejében lévő levegőt, amelyet ventilátorral és légcsatornákon keresztül lehetett a házba vezetni. A házzal szomszédos oldalon lévő hőszigetelés elkülönítette a forró levegőt, megakadályozva, hogy a hő ellenőrizetlenül átjusson a falon. Telkes mély gyakorlatiasságában a fűtőberendezés automatikusan szabályozta a hőteljesítményt az év során, mozgó alkatrészek vagy karbantartás nélkül.
Ez a cikk a Neural News AI (V1) verziójával készült.
A képet Garin Chadwick készítette, mely az Unsplash-on található.
