Novella egy igazi szegedi horgászról Rejtő Jenő munkássága előtt tisztelegve
Korán kelt – no nem a halak miatt – ott már tudta, hogy nem sok esélye van. Mozgott a pocok-mocok, látta a Shrek-et az unokákkal, megtanulta az alapszabályt: jobb kint, mint bent. A kutya is megkapta a jól megérdemelt rúgást, ahogy minden nap, mégis csak az ember legjobb barátja…
Ha menni kell, hát menni kell futott át rajta a gondolat, bár nem sok kedve volt elindulni az október végi hajnalon. A végső lökést az élet nagy bölcsessége adta meg számára: még mindig jobb a víz locsogását hallgatni, mint Giziét. Innentől elkezdett gyorsan készülődni, jobb eltűnni mielőtt felkel a mamek.
Sokéves rutinnal kanyarította a hátára a két előre megszerelt sárgavégűt, a csirkedara a diszperzitesben, a romlott kukorica külön. Érezte a dögletes bűzt, de átgondolta és úgy döntött, hogy ha éhes egye meg, hogy rohadjon meg a bele, nem kap mást.
A kutya kapott még egy rúgást a jó vasalt honvédségi surranóval – nehogy kilógjon már, amikor kimegyek, felpattant a közlekedésre gyakorlatilag alkalmatlan kerékpárra és nekiindult. Pontosabban nekiindult volna, ha nem bizonytalanodott volna el. Mint annyiszor, újra leperegtek előtte a Szeged környéki élmények legjobb pillanatai.
A hőskor a téglagyári gödrökön, amikor egy hektárra 30 mázsa háromnyaras pontyot telepítettek. Igaz, hogy reggel 5-től lehetett horgászni, de ő már hajnali 2-kor ott volt, hogy legyen helye. Ott aztán lehetett „pakolni” rendesen, nagy aratások voltak.
A régi tiszai árvizek, amikor a gátoldalban az ívó dévérek melluszonnyal ették a háromágú vasgilisztát. Nem az apraja, kilós, másfeles dorozsmások, egy-egy gyönyörű jásszal társítva.
A Maty-ér újabb felvirágzása, amikor egy évben 300 napot tudott kint ülni a fehér (no jó, hónaljban kicsit sárga) atlétatrikójában. Szólt a Sokol rádió, a csipogós jelző vinnyogott, ha felakasztotta magát valami, nyugodtan lehetett szomszédolni a cimboráknál. Napi 10-12 óra alatt volt egy-két ponty (na nem mindig teljesen méretes, de ennyi huncutság belefér) meg pár ezüstkárász. Egy részét megették Gizivel, egy részét meg eladta, de jó is volt.
De ma reggel merre, nézett fel az égre – bár tudta, hogy semmilyen iránymutatást nem kap. Igaz választása sem sok maradt, A Maty-ér fizetős víz lett, “sporthorgász víz” – az éves jeggyel minden halat vissza kell engedni, brrr belegondolni is rossz, nyúljon meg a nyaka, aki kitalálta. A téglagyári kubikok konganak az ürességtől, meg a közbiztonság is véleményes.
Marad a Gyálai Holt Tisza – a nyomorultak menedéke. Igaz itt is van kis probléma, az első két szakaszt a rehabilitáció jegyében kiszárították, akkor irány a Görbe. 2023-ra a horgásznyomás akkora volt rajta, hogy még a törpeharcsákat is kiirtották, de lehet, hogy él még benne valahol egy-két ezüstkárász. A remény hal meg utoljára gondolta. Meg praktikus cél is, mert útba esik a mihálytelki kocsma.
Elindult, majd néhány perc tekerés után eszébe jutott a pontymatrac. A K. életbe, már megint otthon hagytam. Szült volna sünt az anyja, aki kitalálta, de tudta, hogy a halőrök kemények. Ezekkel a halőrökkel már nem lehet bratyizni, bezzeg a régiek…Még jó, hogy mesterséges légzést nem kell adnom a nyomorult halaknak járt a fejében. Nem, igazából az járt a fejében, ha végre fogna egy normális halat, azt pontosan a rohadt matracon verné agyon.
Felvette a matracot és a (biztonság kedvéért) a kalapácsot, majd újra elindult, ment és végre célt ért. Már messziről látta a sorstársak biciklijét a kocsma előtt. Hirtelen nyugalom és egy belső béke ölelte át. „Szerencsére van, ami nem változik” gondolta, letette a biciklit és belépett a béke földjére. Piroska a pultos ránézett, agyhullámaik összekapcsolódtak és már töltötte is ki a fél barackot a pohár kőbambival.
Pillanatok alatt összeült a zsűri: István, a fáradt, aki most is félig lecsúszva szendergett a székén, Gyuszi a kísérletező örökifjú, mitől csillog a szeme állandóan, ja mondjuk a barack ebben is segít, Péter a realista (most sincs nála horgászbot) és Lajos. Abban azonnal egyetértettek, hogy még hideg van a horgászat elkezdéséhez és abban is, hogy István ma „nagyon korán kezdett”, neki ebből már ma nem lesz horgászat. Viszont a Görbében élő survivor-ok (kiokosodott túlélők) sem tűntek túl vonzó választásnak – benne volt a biztos nulla napban.
Gyuszi adta meg a végső lökést: „A Lisztes apám! Az az ígéret földje, oda kell mennünk.” Jelentette ki magabiztosan a második kör után. Ott olyan élményeket fogunk átélni, amilyeneket még sehol, lovalta bele magát. A csapat – beletörődve, hogy Istvánt elveszítették – hármasban el is indult a Lisztes irányába. Ez viszont már egy másik történet.